Az önsértésről - Interjú Drubina Boglárkával

Az interjú első részében arról kérdezzük Boglárkát, hogy miért tartja fontosnak az önsértés témájának a kutatását, miért alakul ki az önsértés, valamint milyen téves elképzelések vannak a jelenséggel kapcsolatban.  Mindezek mellett a javítóintézetben lévő önsértőkről is többet tudhatunk meg.

Kérdező: Mit tudhatunk rólad Boglárka, hogy találkoztál az önsértéssel? Hogy kapcsolódsz a témához?

Boglárka: Egyrészt úgy, hogy doktori képzést csinálok az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és ott az önsértés a témám, a nem-szuicidális/nem öngyilkossági célú önsértés, ami a témavezetőimnek is a témája, dr. Reinhardt Melindának és dr. Kökönyei Gyöngyinek. Korábban Melindánál írtam a szakdolgozataimat is. Ezt a munkát a doktori keretein belül tudtuk közösen folytatni. A másik vonal a munkahelyemhez kapcsolódik, ahol állami gondoskodásban élő fiatalokkal foglalkozom.

Kérdező: Miért tartod annyira fontosnak ezt a témát, hogy hosszú éveket foglalkozol vele, minden oldaláról próbálod vizsgálni?

Boglárka: Már a szakdolgozatomnál is az önsértés volt a téma, de akkor inkább még a vizsgált populáció (célcsoport) felé érdeklődtem, akik javítóintézetben nevelkedő fiatalok voltak. A témavezetőmnek – Melindának – volt ez a témája, és ez kézenfekvő volt, mivel a javítóintézetekben elég gyakori jelenség az önsértés. Így kerültem bele ebbe az egészbe. Az elmúlt másfél-két év alatt – amióta a doktorit csinálom – azóta kristályosodik ki számomra, hogy mennyire sok fiatal érintett. Ez tehát nem csak azoknál van jelen, akik pszichiátriai betegek és kaptak valamiféle ellátást, van valami súlyos problémájuk. Fontos tudni, hogy nem feltétlenül kell, hogy valami pszichés betegsége legyen egy önsértést végrehajtó fiatalnak, hanem mint egy általánosan rossz megküzdési stratégia is jelen van. Szerintem ez az, ami érdekes és érdemes vele sokat foglalkozni, és szükséges beszélni róla.

Kérdező: Egy elterjedt jelenségről van szó?

Boglárka: Igen, és ezzel szemben pedig alig beszélünk róla, vagy nem nagyon tudunk mit kezdeni vele, a kettő összefügg. Egyrészt azért, mert ez még nagyon sokaknál tabu. Valahogy kínos, vagy személyesnek érzik az emberek, mert hogy: „olyan fura és mit csináljak ezzel tulajdonképpen”. Tanácstalanok ezzel kapcsolatban az emberek. Ha több információjuk lenne róla, akkor kevésbé lenne fura, kevésbé lenne olyan jelenség, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Kérdező: Vannak téves elképzelések is a jelenséggel kapcsolatban?

Boglárka: Az egyik tévhit az önsértésről, hogy feltűnésből csinálják a serdülők. Fontos hangsúlyozni, hogy valóban lehet egy kommunikációs szándék az önsértésben, amit azonban nem szerencsés feltűnésként, vagy pusztán figyelemfelhívásként címkézni. Érdemes a tanároknak is, meg mindenkinek, aki az ellátórendszerben dolgozik, szem előtt tartani, ami a központi gondolat, hogy az önsértő nincs jól. Lehet, hogy épp a fájdalmát akarja kommunikálni, vagy befolyásolni akar valakit ezáltal, de nem lehet annyival elhessegetni ezt, hogy: „ő csak feltűnést akar, vagy valamit mondani próbál, csak nem tud”. Lehet, hogy ez van mögötte, de ennél fontosabb az, hogy ez a gyerek nincs jól.

Kérdező: Mi lehet még, amiből arra következtethetünk, hogy az önsértést véghez vivő fiatal nincsen jól?

Boglárka: Jó, ha már az önsértést megelőzően is ismertük a gyereket. Bármilyen szokatlan változás a hangulat, és az érdeklődési kör tekintetében figyelmeztető jel lehet. Akár a szélsőséges hangulatváltozás, vagy az, hogyha például eddig érdeklődött valami iránt, és most gyökeresen megváltozik az érdeklődési köre.  Itt nagy szerepe van a kortársaknak, meg a barátoknak, akik más módon tudnak kapcsolódni hozzá, és más dolgokat vesznek észre, mint mondjuk egy pedagógus.

Azok a gyerekek, akikkel én találkozom, gyakran úgy élik meg, hogy felszínesek a kapcsolódásaik a társaikkal. Én is sokszor látom ezt a munkám során, hogy például, akit barátnak hívnak, azt mondjuk csak két hete ismerik, de egy hét múlva már egy másik barátjuk lesz. Valószínűleg ez egyébként is sajátos jellemzője az állami gondoskodásban élő gyerekeknek, a kötődési problémák és korábbi lelki sérülések miatt is, de az is lehet intő jel, hogy megváltozik a minősége a barátságnak, felszínesebb lesz, kevésbé lesz érzelmileg elérhető a személy.

Kérdező: Arra gondolunk ilyenkor, hogy aki ezt csinálja (megsérti magát), az minimum beteg, nem? Vagy meg akar halni, azért csinálja?

Boglárka: Na igen, ez két fontos dolog szerintem. Az egyik, hogy sokszor nagyon meghökkentő, ezért jobbnak érezzük eltaszítani magunktól, hogy ezzel mi nem is akarunk foglalkozni. Egyrészt azért, mert azt gondoljuk, hogy biztos nagyon beteg ez az ember, ami ahogy az előbb is mondtam, nem feltétlenül igaz. Az önsértés sokszor tünetként jelenik meg egy másik, mögöttes pszichiátriai betegség miatt, de nagyon gyakran csupán rossz kommunikációs vagy megküzdési stratégia. Vagyis egy nem jó módja annak, hogy levezesse a feszültségét az önsértő. Tehát nem feltétlenül valami nagy, markáns betegség áll a háttérben.

A másik gyakori jelenség, az öngyilkosságra való asszociáció a külvilág felől, ami aztán még nagyobb hárítást eredményez, vagy tabut. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az önsértés mögött nem feltétlenül van öngyilkossági szándék, sőt, hogyha az iskolai eseteket vesszük, akkor sokszor nem arról van szó, hogy öngyilkos akar lenni, véget akar vetni az életének a fiatal, hanem olyan erős negatív érzelmei vannak, amit így tud kifejezni, vagy így képes levezetni ezt a feszültséget. De nincs arról szó, hogy véget akarna vetni az életének.

Persze olyan is van, ahol ez a kettő keveredik. Mondjuk van egy nehezebb időszaka, ahol azért önsért, mert véget akar vetni az életének - ez öngyilkossági szándékú önsértés-, de máskor meg ezt egy megküzdési stratégiaként használja.

Kérdező: Gondolom nem a közembernek a feladata eldönteni, hogy pontosan miről van szó, hogyha valaki látja?

Boglárka: Nyilván nem. Ezt csak azért mondtam, hogy ezzel is oldjam a hárításokat az emberekben. Ezt jó tudni, hiszen, ha valakiről kiderül, hogy önsértett, akkor nem az a dolga az embernek, hogy elkezdje kérdezni, hogy ez most öngyilkossági szándék, vagy sem. Hanem már az is nagy segítség, hogy nem hárítást, vagy bagatellizációt (a dolog fontosságának kicsinyítése) vált ki, hanem inkább egy empatikus odafordulást. Megkérdezni, hogy hogy van, mi a helyzet vele. Mert szerintem sokszor azt élik meg az önsértő fiatalok, hogy ez viszolygást keltő, vagy hogy ezzel nem lehet mit kezdeni. Sokkal nehezebb bárkinek is beszélnie erről, ha már van egy ilyen tapasztalatuk. Akkor azt mondják, hogy: „Egyszer megpróbáltam elmondani, de abból nem lett semmi, akkor másodszor miért próbáljam meg?”. Ami teljesen érthető a részükről.

Azzal is sokszor szoktak hárítani, hogy biztos nem fáj neki, az önsértőnek, vagy hogy azért csinál önsértést, mert hogy kevésbé érez fájdalmat, vagy hogy ez nem is olyan fájdalmas dolog talán. Persze, vannak olyan kutatások, amik azt mondják, hogy magasabb a fájdalomküszöbük az önsértőknek, és hogy ezért kevésbé érzik – de ezek fájdalmas élmények, fizikailag is. És sokszor pont ehhez a fájdalomhoz kapcsolódik a hatásmechanizmusa az önsértésnek, a személy a lelki fájdalmat így tudja kontrollálni a testi fájdalmon keresztül, ráadásul ő tudja szabályozni, hogy mennyire mélyen karcolja meg magát, mennyire fájdalmasan. Tehát nem állja meg a helyét, hogy jaj, biztos nem érzik a fájdalmat.

Kérdező: Szerinted van különbség a javítóintézetben lévő önsértők és más önsértők között? Van-e különbség önsértő és önsértő között?

Boglárka: Nagyon nehéz általánosítani, mert minden önsértés más. Annyiféle motiváció állhat a háttérben, annyi probléma és élethelyzet, hogy nehéz nyilatkozni egy átlagos iskolai populációról, meg egy javítóintézeti populációról, meg egy klinikai populációról, mert – nyilván egy klinikai populációról nagy vonalakban el lehet mondani, hogy valószínűbb, hogy egy diagnosztizált zavar áll a háttérben, de – annyira egyéni jelentései lehetnek az önsértésnek szerintem, hogy nehéz erről általánosságban beszélni. A javítóintézetben biztos, hogy gyakrabban vannak pszichiátriai tünetek vagy diagnózisok a háttérben. A disszociáció (valóságtól való elszakadás, ködös állapotba kerülés) például viszonylag gyakori. És nyilván a motiváció is ehhez kapcsolódik, lehet, hogy azért önsértenek a fiatalok, hogy ebből a disszociatív állapotból kikerüljenek. Hogy visszarángassák magukat a valóságba.

A javítóintézetekben nagyon gyakori az impulzív önsértés, amikor akkora a feszültség benne, hogy kirobban a fiatal, és akkor azt le kell vezetnie. Ez ki is jött eredményként a kutatásunkból, hogy a falba-bokszolás nagyon gyakori önsértési forma. Volt is olyan fiú az adatfelvételkor, akinek be volt gipszelve a karja, mert pár nappal azelőtt beleütött az ajtóba, mert akkora stresszen ment keresztül.

A másik dolog szerintem, ami érdekes, hogy szubkultúránként is változik a jelentése. Van egy plusz jelentése az önsértésnek. Például javítóintézetben, amikor beszélgettünk egy csoportos adatfelvételi helyzetben a fiúkkal, akkor egy csomószor megkérdezték egymástól, hogy „figyu, mikor is vágtam meg magam? Tudod, mikor ott voltunk, este a szobában…”

Ez benne van a közbeszédben. Sokszor együtt is csinálják. Van valamiféle összetartozás vagy sorsközösség érzete talán.

Hadd mondjak még egy személyes tapasztalatot. Három évig önkénteskedtem a Fóti Gyermekvárosban, menedékkérő gyerekekkel. Nagyon-nagy részük afgán, meg pakisztáni volt, ebből a kultúrkörből jöttek. Náluk nagyon gyakori volt az olyan típusú önsértés, amikor csikket nyomtak el a karjukon. Illetve náluk volt az egész önsértésnek egy átromantizált értelmezése is. Ők egy csomószor posztoltak olyan képeket Facebookon, amikor a könny, meg rózsa, meg vér keveredett. Tehát egy kultúrközi árnyalata is lehet az önsértésnek.

Kérdező: Mit gondolsz, hogyha már van az önsértés, az honnan jött? Miért alakult ki?

Boglárka: Hogy miért pont az önsértés? Szerintem biztos, hogy nagy szerepe van a kortársaknak ebben. Például a javítóintézetben, ha látja, hogy a másik falcolt, vagy beleütött a falba, akkor ezt valahogy eltanulja. Akkor ez egy módja lesz a feszültség-levezetésnek.

Meg a közösségi médiának is nagy szerepe van ebben szerintem. Azt tudom, hogy Instagrammon például letiltják legalább a képeket, de azért egy pár napig még keringenek, mielőtt letiltják.

Ismertem egy lányt, aki sátánistának vallotta magát, és nála egy rituálé volt az önsértés. Meg az összes honlap és blog, amit olvasott, ott is voltak erre utalások. Tehát ezeket az infókat felszedik a fiatalok. Körülöttük van mindenhol: élőben is az iskolában, a közösségi médián, a társas kontextusban. Szóval ez becsordogál a tudatukba, az eszköztárukba mondjuk.

És itt jön be az, hogy lehet, hogy erről 10-ből 8 fiatal tud, de mondjuk csak 3 önsért, vagy 4. Tehát nyilván van problémájuk. Mert ha nem lenne, akkor nem próbálná ki.  Itt megint csak visszautalnék erre a bagatellizálásra. Ha valaki önsért, akkor valamit kezdeni kéne ezzel. Tehát a kialakulásában a kortársaknak szerintem nagy szerepe van, meg annak, hogy milyen mintákat látnak a megküzdésre.

Flach Richárd

Az interjú hamarosan folytatódik!